Utáltam a kelkáposztát. A legelső iskolai ebédem kelkáposzta főzelék volt. Agyonfőtt, keserkés, rántásos borzadály. Akkoriban húst sem ettem, úgyhogy fasírtot sem kértem hozzá. Menzai fasírt általában úgyis valami szörnyűségből van…

Aztán később ettem egy jó kelkáposzta főzeléket. El is kértem a receptjét. Ez már füstös ízű, kicsit rokona volt a frankfurti levesnek, nem volt agyonfőzve, volt íze… Szóval ez már lényegesen jobb volt.

Majd Főzelékes Ferinek a receptje került elénk. Kivételesen nem én készítettem, hanem Kedvesem, és fantasztikus lett! Igaz, a leveses-főzelékes élmény elmaradt (amúgy későbbi napokon a maradékot vízzel felöntve fogyasztottam, és úgy is nagyon finom volt), de a káposzta végre méltó bánásmódban részesült!

A zöldségek pirítva lettek, így a káposzta zamatos, édeskés, ropogós lett, a krumpli is meg lett pirítva, és ez a markáns íz kombinálva a tejszín lágyságával… Nyami…